SOROKSÁRTÓL BERLINIG, MAJD VISSZA

INTERJÚ LUX ANTAL, KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSSZEL

Kovács Gergely

Kortárs képzőművészetünk kontextusában ritka az olyan alkotó, aki annyiféle művészeti ágon keresztül képes az őt érő jelenségeket közvetíteni, mint Lux Antal. Bár 1956 óta Berlinben él, nyugodtan mondhatjuk, hogy nemzetközi szinten elismert művészként a hazai seregszemléknek, rendezvényeknek is állandó résztvevője.

Ez évi kiállítássorozatának aktuális bemutatója (zömében 2006 után készült) olajképeit illetve legújabb videografikáit prezentálja. Lux Antallal a megnyitó előtti napon nyílt lehetőségem beszélgetni a szóban forgó anyagra vetületében.

Lux Antal: Fényobjekt

– A 80-as években a transzavantgárd és az újfestészet beköszöntését szokás akként a korszakként definiálni, melynek során a művészek újra felfedezték maguknak a vásznat, a festészet pedig újjászületett. Ennek ellenére napjainkban is kitapintható az az attitűd, mely az olajfestést konvencionális, már-már retrográd technikának tekinti. Mi erről a véleményed, mit jelent pontosan számodra az olajfestés (tekinthető-e művészeted fő referenciapontjának, rendelkezik-e prioritásokkal a többi képzőművészeti ághoz képest)?

Lux Antal: Valóban érzékelhető napjainkban egy hasonló jelenség. Ami engem illet, a leglényegesebb számomra a festészet, és a 80-as éveket megelőzően is az volt. Kötődésem a festészethez és a grafikához stuttgarti akadémiai éveim óta végigkísér pályámon. Az egyéb művészeti ágakban való megnyilvánulásaimnak (pl. vasobjektek–80-as évek, Győr; videóművészet–80-as évektől) is azokat a formákat, elemeket adtam és adom tovább, amiket az ábrázoló művészet e két területén–de főleg az olajfestészetben–felfedezek, mondhatni, azok többségében a festészetből táplálkoznak.

Dömör-kapu (2005)

– Videóid esetében például tökéletesen illeszkedtek az olajképekről átemelt motívumok az egyéb, a videóművészet korábbi nagy alakjaitól származó inspirációkhoz?

L. A.: Természetesen, de ez nem is meglepő, hisz a videoinstalláció Nam June Paik-ot megelőző „atyjai”, a 20-as évekbeli dadaisták, Viking Eggeling, Hans Richter és még sokan mások, szintén egytől-egyig festőművészek (is) voltak. Abbéli motívumaikat, ill. egyáltalán festői gondolkodásmódjukat valósították meg egy másik szférában, a művészfilm világában, mely felfogást én is a magaménak vallom videóim esetében. A kettő között az átjárás egyáltalában nem problémás, sőt…

– Mindezt életműved egyik legfőbb sajátosságának is tekinthetjük: szinte hihetetlen nyitottsággal fordulsz egyszerre több művészeti ág felé, bár, amint megtudtuk, a fő befolyásoló tényező az olajtechnika. Logikusan adódik azonban a kérdés, hogy e folyamat megfordítható-e? Példának okáért videóid is hatnak olajfestményeidre?

L. A.: Munkásságom a különböző művészeti ágak teljesen párhuzamos alkalmazása, egymással állandó kölcsönhatásban. Bár kiindulási pontom többnyire a festészet, természetes, hogy a videók is ugyanúgy hatnak az olajképekre, s főleg a mozgással kapcsolatos kérdéseket tudom előbbiből az utóbbiba átvinni. Ennek a paralelitásnak a legfőbb oka pedig, hogy a művészetet átfogóan problémamegoldásnak tekintettem mindig és mindenkor. Ha nem lenne probléma, csak semleges dolgok, nem lennének témáim sem. A lényeges számomra az tehát, hogy találjak egy problémát, azt valamilyen módon, adott esetben festve, „megdolgozom”, majd átviszem a videó világába, és egy másik csatornán keresztül kihozom belőle, amit még lehet.

Az út (2007)

– Végleg rákanyarodva a szóban forgó anyagra: mit tekintesz informel megnyilatkozásaid legfőbb jellegzetességeinek?

L. A.: Egy bizonyos időintervallumban, mely nagyjából a 80-as években zárult le, a pop art-ot favorizáltam, ezt követően fogott meg igazán az informel, méghozzá igen jelentős mértékben a korábban a stuttgarti akadémián tanító Willi Baumeister-re építve. Ettől kezdve a minimális formákra, a nonfiguratív motívumok megkomponálására törekedtem, és törekszem a mai napig. Egy időben úgy próbáltam ezt a sajátos elvont világot megteremteni, hogy korábbi nagy festők (pl. Cézanne) konkrét motívumait használtam fel, rajzoltam körbe és bizonyos értelemben manipuláltam; máskor a természetből átvett, realisztikus és valós elemek szándékos formátlanná „torzítását” tűztem ki célul.

– Kik minősülnek absztrakt festészeted legfőbb forrásainak, mely alkotóktól merítettél a legtöbbet?

L. A.: Az említett Baumesiter mellett–nem véletlenül!–szintén már korábban is felmerült művészeket mondhatok: Viking Eggeling és Hans Richter neve számomra fogalom. De hasonlóan fontos Man Ray munkássága, illetve Marcel Duchamp képi világa, de főleg felfogásmódja is ihlető forrásként szolgált számomra. A közvetlen közelmúltban pedig egy újfajta, apró elemekből, ritmusból felépülő formavilágot fedeztem fel, melynek kialakítását szintén az említett, a videó terén újítani képes képzőművészek tevékenysége határozza meg.

– Már többen megírták, hogy szóban forgó képeid láttán egyfajta kettősség alakul ki az emberben. Úgy érezzük, a magjukat egy mélyről jövő, expresszív gesztus adja, ám mégis keretet szab nekik egy finomabb, líraibb absztrakció. Ez esetben tudatos komponálásról beszélhetünk? A kérdés költői, nyilvánvalóan igen, így főleg annak mikéntjeiről érdeklődnék, hogy hogyan születik meg benned a két eltérő megközelítésmód szintézise?

L. A.: Általában egy konkrét forma érint meg, ezt teszem meg képeim központjává, és hozzá igazítva alakítom a körülötte lévő űrt. A központi forma pedig továbbiakat ihlet meg, a mellette levőket, ezek kommunikálnak egymással, majd ez a kölcsönhatás egy továbbival kapcsolatban folytatódik, és így tovább. E jelenség szép lassan az egész felületet bejárja, és ezen a sajátságos formán keresztül tudom az említett gesztust felszínre hozni, miközben a kompozíció egésze eme eljárást követően valóban egy líraibb fenoménné alakul.

– Ami a rá jellemző nyitottsággal is analóg.

L. A.: Az emberi látás szerteágazó, az ember maga sem egyféle, állandó lény, hanem folyamatosan formálódó egzisztencia. Goethe szavaival élve „Csak a változás állandó.” Képeimmel ezt a változékonyságot próbálom rögzíteni. A nyitott struktúrába a befogadó pedig saját gondolatait, élményeit, érzéseit transzponálhatja, így bizonyos értelemben ő fejezi be a képet. Ez számomra nagyon fontos.

Das Zweite (2007)

– Képeid komoly erényének tűnik, hogy beleélésre, továbbgondolásra sarkallják nézőjüket. Hogyan tudod ezt elérni? Saját élményeidre, gondolataidra alapozva dolgozol e cél megvalósítása érdekében?

L. A.: A holnap (szeptember 19.) este megnyíló egyéni kiállításom az „Összetett egész” címet viseli, pontosan a bemutatott képek azon sajátossága miatt, melyből kifolyólag kivétel nélkül szétesnek, sőt, szinte agresszív módon szétrobbannak. Persze csak látszólag, mert valójában a kompozíció összetartja őket. Ettől függetlenül viszont az első benyomás valóban a szétesettségé lehet esetükben, ami szándékolt: ez biztosítja az említett nyitottságot, hisz az atomjaira bomlott struktúrát így a nézőnek kell összetett egésszé forrasztania, természetesen saját emóciói, gondolatai beépítésével.

Egri csillagok (2006)

– Az informel művészet, a „l’art informel” fogalmának megalkotója, Michel Tapié szerint a második világháborút követő generáció soraiba tartozó művészek számára a festés egyfajta terápia, a formátlanság pedig a lehető legalkalmasabb módszernek minősült szélsőséges érzéseik megörökítésére. Rólad köztudott, hogy közvetlen közelségből élted meg Pécsett 1956 októberének eseményeit. Ez a tény a Tápié által is említetthez hasonló vízválasztónak minősül életed és művészeted során? Az akkor kapott, mély lelki sebek, negatív élmények a mai napig képesek befolyásolni festészeted?

L. A.: Abszolút. Minden, amit művészi problémaként átgondolok és kifejtek, az egyben egy újraélés. Ehhez az újraéléshez pedig nagyon sok esetben 1956 októberére megyek vissza, melyet szinte a saját újjászületésemnek tekintek. Az akkor-ott látott-hallott borzalmak egész életem során végigkísérnek, amit ma megélek, azt 56 tükrében élem meg újra, és gyakran ezeket az emóciókat teszem át műveimbe is.

– De hogy egy kicsivel pozitívabban zárjuk mondandónk, egy másik életrajzi adat kapcsán kérdeznélek ugyanerről. Történetesen, hogy a soroksári gyermek és ifjúkori évek hasonló befolyásoló erővel bírnak-e képeid megfestésekor?

L. A.: (Nevet.) Talán nem is lesz sokkal pozitívabb… Képeimen valóban több ízben felmerülnek a születési helyemhez kapcsolódó problematikák, noha sosem direkt módon ábrázolom a soroksári helyszíneket, témákat, vagy ha néhány kivételes esetben látszólag igen, azok akkor is indirekt módon hatnak közlésemre. Ami viszont sajnos ritkán lehet örömteli. Magyarországra való hazalátogatásaim során folyamatos és szörnyű megdöbbenéssel kell megtapasztalnom gyermekkorom legkedvesebb helyszíneinek szétdúlását. A Juta-domb egykori fantasztikus környezetét, élővilágát ma már hiába keresem, a Táling-patak, melybe valaha a hídról ugráltunk, szintén a semmibe veszett, az pedig talán a legfájdalmasabb, hogy Berlinből hazatérve–ahol oly hosszú idő után végre megszabadulhattunk a szörnyű betonmonstrum látványától–a Molnár-szigeten, emlékeim kedvenc színterén, egy otromba betonfalat kell, hogy lássak. Azaz eltűnt a gyerekkorom. Az ebből fakadó emóciók pedig (a képeimen) robbannak…

Forrás: kikotoonline

(Visited 52 times, 1 visits today)

About The Author

Kapcsolódó bejegyzések

LEAVE YOUR COMMENT